Monica Murphy - Amiket el akartam mondani

 

Elolvastam, de nem tudom miért. Nem volt nagy eresztés, mégis fogva tartott. Ahogy már a kiadótól megszokottá vált, voltak fordítási gondok, helyesírási hibák, kihagyott betűk. De nagyjából ez volt a legkisebb gond. A szereplők megjegyzései ellentétben álltak egymással. Kijelentettek valamit, amit szinte a következő oldalon megvétóztak. Ez többször is előfordult. A szereplők sekélyesek, senki sem szerethető. Az egyetlen szimpatikus karakter talán Silvye. De csak az elején sajna…

Whit viselkedése és gondolkodása gyerekes, hiszen az is. Egy megbántott kisfiú, akivel nem foglalkoztak eleget a szülei gyerekkorában.

Summer mondatonként mond ellent saját magának, ami eleinte még rendben van, de miután semmiféle tartást nem mutatott, már elég bosszantó. 

Komolyan érdekelne hányszor szerepel a bimbó szó az egész történetbe, ha az intim jeleneteknél, megjegyzem minden egyes alkalommal, legalább négyszer leírásra kerül. 

A fő karakterek nyüglődése számomra leginkább csak kínos. Se nem szexi, se nem érthető, nincs köztük kémia. Ugyanaz történik újra és újra. 

Babalány? Komolyan? Hát ezen hangosan röhögtem. Meg van az oka miért nem fordítunk le mindent szó szerint. 

Bevallom az utolsó 70 oldalt csak átpörgettem, így is hősnek érzem magam, hogy eddig bírtam. Ahogy megakadt a szemem szavakon, láttam, hogy nem maradtam le semmiről. Egyébként is gyűlöltem már, amikor ez a páros közös jelentben volt. 

Az epilógus volt talán az egészben a legrosszabb, utáltam. Sablonos baromság.

Azt gondoltam a történet végére kiderül mi baja Sylvie-, de SPOILER: nem… ebből következve teljesen értelmetlen volt az a szál. Mondjuk igazán nem is érdekelt senkit, csak a saját nyomoruk. 

Az egyetlen pozitív dolog a napló volt. Tetszett, hogy így jelenik meg a múlt és így értelmet nyer a borító és az élfestés. Az már más dolog, hogy ahhoz képest milyen fontos volt a sztori szempontjából, nem kapott nagy figyelmet.