Lisa Merrick - Düh és szabadság

Először, ami egészen biztosan pozitívum a szépséges borító és a rövid fejezetek, na meg a térkép. Nagyon tetszik, hogy ennyire erős, élénk vonallal lett megrajzolva és abszolút figyelemfelkeltő, eligazodni sem nehéz rajta. 

Ami viszont negatívum, hogy engem teljesen kizökkent a fejezetek alatt található összegzés. Ilyen rövid részeknél ezt nem tartom feltétlenül jó ötletnek. 

Nincsenek leírások így lehetetlen elképzelni a helyszíneket, vagy akár a lényeket. A szereplők külseje kiderül első találkozásnál, de ennyiben ki is merül. Onnantól a memóriádra kell hagyatkoznod, ami egyből öt szereplő esetében nem éppen egyszerű feladat, aztán idővel még többen bukkannak fel. 

A párbeszédek felületesek és nagyon gyengék. Öhm, izé… olyan, mintha egy tízéves írta volna. Nem hiteles a különböző lényeg megnyilvánulása, sem a világuk és a használati eszközeik. Olyan, mintha minden bele lenne sűrítve egyetlen történetbe. Persze érkezik még három rész, ezzel tisztában vagyok, de száz oldal után az a jóslatom, hogy én nem kérek többet ebből a világból. Legalábbis nem ilyen írói stílusban. Alapvetően nincs gondom a káromkodással, ha illik a karakterhez és a jelenethez, ebben a könyvem azonban indokolatlanul sok van. Erre persze számítottam, hisz kihangsúlyozták az ajánlókban, emiatt is tartottam tőle. 

Ez a történet inkább tűnik egy fantasy paródiának, mint valódi fantasy regénynek. Lucas és Hanna között nulla a kémia. Mégis őrült szerelem lobban köztük három nap alatt.
Az, hogy mi Hanna foglalkozása, amiről csak az első néhány oldalon olvasunk és többet szinte szóba se kerül, a 132. oldalon derül ki… amikor már az új világba került. Az, hogy alapvetően hol játszódik a történet, nem tudjuk ki. Márpedig én a Pista bá és a Jensen karakterekből erre nem jöttem rá, mert annyira különböző a kettő... 

Kár, hogy annyiszor beragadt a capslock. Nagybetű nélkül is érhető lenne, ha valaki kiabál, ha ez rendesen meg lenne fogalmazva. 

A mágikus lényeg ismertetése borzasztó unalmas, főleg egymás után listaszerűen megjelenítve a különböző fajokat. Elrejtve a szövegben egy-egy különböző típus kevésbé lett volna vontatott. 

Hanna személyisége borzasztó irritáló. Elkerül egy világba, amiről nem tud semmit, majd megtudja, hogy ő a régóta keresett örökös és valamikor majd nagyon erős lesz. Persze a csaj annyira menő, hogy mindenféle tudás nélkül és elfojtott erővel is ő az atya Úristen és úgy viselkedik, mintha már most mindenki az alattvalója lenne. 

Egyszer nevettem fel. Nem ez túlzás, egyszer mosolyodtam el. Ez csak azért érzem fontosnak megemlíteni, mert földön röhögős humort ígér a könyv. Egyszer tényleg felnevettem, de akkor meg azért, mert annyira abszúrd és nevetséges volt egy jelenet, hogy nem hittem el. 

Nagyon hamar le lett zárva. Az ellenség elvileg túrelőben volt, de atyaúristen Hanna leverte a legtöbb lényt, amikor éppen Lucasra figyelt, akkor mindegy volt másokkal mi történik. A főgonosz legyőzése után gondolhatjuk, hogy minden tuti, de a történetből ez nem derül ki, mert az sokkal fontosabb, hogy a csata közepén egymásnak essenek a karakterek. 

Nem akartam kegyetlen lenni, nem akartam bántani Lisat, de a saját blogomon hadd legyek már őszinte. Aki látja, látja. Molyra meg megy egy szerényebb értékelés.