H. D. Carlton - Levadászni Adeline-t

Ez a rész talán némiképp jobban tetszett, mint az eslő, de unalmasabb is volt. Nem tudom velem van-e a baj, de képtelen voltam együttérezni Addie-vel. Mint az első résznél, itt is kb. 400 oldal okés volt, ez volt az unalmas rész is, ezután viszont jöttek a közös jelenetek, a bosszú, meg a sok felesleges erotikus jelenet. Olvastam az elsőt és tudom, hogy elborult, de a rózsás jelentet egyenes kínos volt olvasni. Azt hittem a késes gázos, de ez viszi a pálmát. Ki gondolta volna, hogy ezek után a fegyveres jelenet az első részből még viszonylag normálisnak fog tűnni?

Zade: Tök szexi is lehetne a pasi, de egy több személyiségű agresszív pszichopata barom. Mi ez a gyerekmánia? Már az első résznen is rosszul voltam tőle.
Mégis minek a csávónak csapat, ha mindenre képes, mindenkinél jobban tud mindent és olyan erős, mint hulk. Nem baj, hogy vele egyenértékűek az ellenfelei, ő mindenkit képes fél kézzel a levegőbe emelni.
Mindenhova feleannyi idő alatt odaért, mint ameddig az út valójában tartaná. Őt aztán nem állítja meg se lámpa se forgalom.

Addie: Puki poén, ráadásul egy nőtől es túl sok altesti humor. Ne már!
Örülök, hogy Addie végre rájött, hogy Zade egy pszichopata, csak azt nem értem miért gondolja, hogy szereti. Azon kívül, hogy leírja a naplóban, semmilyen formában nem nyilvánul meg. 

Véleményem szerint ez a páros továbbra is hihetetlenül beteg és kattant. Értem Addie traumáját, és azt hogy idő feldolgozni, nyilván, de már nagyon untam. 

Sibbyt imádtam korábban és örültem, hogy több szerepet kapott, de azért ott is vannak bajok rendesen. 

Nem tudom a fordítás béna e vagy eleve a megfogalmazás de folyamatosan megcáfolja magát a történet. Egyik oldalon történik valami, a következőn meg mégse úgy volt. 

Örülök, hogy csak duológia, mert elég volt belőle ennyi. A csodás borító és az élfestés miatt képes lennék újabb részeket venni.